Fogtam ugyan már (nekem) nagy harcsákat, de ezek mind süllőzés közben estek be. Célzottan alig-alig sikerült belőlük csípnem, persze ha eltekintek a kuttyogatott éveimtől és csak a pergetést tartom szem előtt. Ezen az ominózus napon sem úgy keltem fel, hogy harcsázni fogok.
Koncz Dávid barátommal szálltunk csónakba a Tiszán, hogy felderítsük a pergető bajnokságra kiszabott versenypályát. Dávid szakavatott ismerője egyrészt a szakasznak, másrészt úgy egyébként a Tisza-tó térségének, így hathatós segítség volt a versenyre való felkészülésben.
Korán, napfelkelte környékén vízre szálltunk. Főként így ősz derekán van egy varázsa a vizeken ért hajnaloknak. A füstölgő pára, itt-ott sárgás színek, kellemes tiszta illatok nyugtató egyvelege mindenütt különleges élmény, de a Tiszán valahogy hatványozottan élvezetes megélni. Már-már szégyelltem ezt az idillt megtörni hangosan brümmögő csónakmotorunkkal, de hát dolgunk volt.
Első sorban a kősüllőket kerestük, több-kevesebb sikerrel. Azok a helyek, amik előző években vastagon tartották a falánk tüskéseket ezúttal mélyen
hallgattak. Egy-egy kósza kapást ki lehetett ugyan rajtuk csikarni, de nem volt az igazi, így inkább új, halasabb pontok után néztünk. Dacára a hétköznapnak, kifejezetten sokan voltak a vízen. Részben versenyzők, részben pedig helyi horgászok. Miközben a finom felszerelésekkel cibálgattuk a kis gumihalakat, Dávid a harcsákról mesélt, amikre igen szívesen horgászik a Tiszán. Említést tett a légnyomás követésének fontosságáról. A hirtelen zuhanót például szokták díjazni a harik. Esetünkben éppen érdekes volt a megfigyelés, hiszen esőre állt az idő és csökkenő légnyomásban horgásztunk. Érződött a front, ami másnap teljesedett be. Meglehet épp ezért ettek foghegyről a kősüllők is.
Néha akasztottunk 1-2 halat, ha épp belefutottunk egy ígéretes szakaszba, de barátomat ez sem terelte el kedvencei gondolatától. Főként vertikális módszerrel horgászik rájuk, és bár ritkán fut bele kapitális bajuszba, átlagos méretűekkel gyakorta találkozik. Egyre hatásosabban ültette a bogarat a fülembe, mert kezdtem kedvet kapni, hogy próbát tegyünk, hátha sikerrel járunk. Végül megegyeztünk, hogy a kikötő felé a nap végén szánunk fél, maximum egy órát a harcsáknak. Az időpont éppen alkalmas lesz, hiszen a naplemente előtti órák mindig aktívabbak, mi pedig addigra kellőképpen feltérképeztük a szakaszt, így a fő feladatot a hátunk mögött tudva nyugodt szívvel mertem megkísérteni a szerencsémet egy nagyobb vad reményében.
Mivel egész nap a vertikális pecáról meg a harikról mesélt nekem ifjú cimborám, alaposan kikupálódtam a feladathoz, legalábbis fejben mindenképp. Úgy éreztem magam kis túlzással, mint Forrest Gump, miután BB barátja kitanította neki a rákhalászat csinnyát-binnyát. Már csak le kellett aratni a babért. Épp csak a megfelelő felszerelés hibádzott az alaposan kitervelt forgatókönyvhöz. Dávid ugyan elhozta a nagy feladatokra tartogatott „vadölőjét”, nekem viszont csak a versenymotyóm volt velem, amiből a legdurvább cuccom is egy 14-42gr-os bot volt 0,12-es fonottal szerelve. Hát... Nem éppen a célzott harcsázás legideálisabb eszköze, de barátom megnyugtatott, jó esetben 10-15 kilóban megáll a teteje a halnak amivel összefuthatunk. Az, gondoltam, nem okozhat problémát a szettemnek... Hiszen odahaza a Dunán is magabiztosan bánok el ilyesmi halakkal, akár finomabb bottal is.
Egy csalit kellett még választani, amivel szintén gondban voltam, hiszen ideális lett volna egy nagyobbacska, erős horoggal ellátott vertikális wobbler, netán gumihal. De nálam megfelelő választék csak gumihalból volt, abból is néhány 10 centis mellett egy 8 centis tűnt formáját és színét tekintve igazán optimálisnak. Még egy kellően nehéz jigfej kellett volna, de persze az sem volt nálam, így a legnagyobb, 3/0-s méretű 15gr-os került a plasztikba. Végül is a vékony zsinór mellett talán jó lesz, mondta Dávid, és irányba vettünk egy ménkű nagy törést, hogy szemügyre vegyük mi lapul az aljában.
Ahogy a tiszai viszonylatban „sekély” 5 méteres mélységből egyre araszoltunk beljebb és adagoltam a zsinórt, hogy leérjen a csalim, úgy kezdett elvészni a kontaktus. Szerencsére közel szélcsend és enyhe vízáramlás jellemezték a késő délutánt, így a nehézségek ellenére viszonylag jól a fenéken tudtam tartani a csalit, pontosabban oda-vissza emelgetni. Szándékosan emelgetett, vagy ha úgy tetszik vertikális harcsázás során még eleddig sosem fogtam semmit.
Keveset próbálgattam, aminek fő oka, hogy rettenetesen unalmasnak találom. Ülni a csónakban és le-föl-le-föl emelgetni a csalit kicsit olyan érzés számomra, mintha trollingoznék, vagy egy bedobott bot mellett várnám a csodát. Képtelen vagyok ezt hosszasan, gépiesen csinálni, mint egy robot. Soha nem sikerült még maximum fél óránál tovább erőltetnem. De most megígértem Dávidnak, erőt veszek magamon és kitartok ameddig ő is jónak látja. Talán 5 perce próbálkoztunk, mikor ecsetelni kezdtem barátomnak, mennyire unalmas ez a módszer és hogy így még soha nem volt sikerélményem. Mire ő biztatott, higgyem el, ha egyszer beüt, az tetszeni fog! Alighogy kimondta, mintha valaki belerúgott volna a zsinóromba és azonnal lecsavarodott a bot a kezemben. Ijedtemben épphogy volt időm bevágni, bár ilyen jellegű kapást még sosem éreztem. A pálcám felvette a „karika vagyok” formációt én pedig kapaszkodtam bele, hogy kiderüljön az, amit cimborám tudott előre. Nagyokat rúgott valami odalent, ami a boton hatalmas lódulásokban mutatkozott meg.
Ez bizony harcsa, és a jelekből ítélve nem úgy tűnik, hogy a 10-15 kilós kategória... Ki mit főzött, egye meg! Úgyhogy markoltam a nyelet és tartottam, mert egyelőre ennyire tellett. Végülis ezt akartam, vagyis valami ilyesmit. Najó, tényleg megelégedtem volna egy átlaghallal, de így azért sokkal izgalmasabb a harc.
Kiálltam a csónak stabil és kényelmes orrára. Gondoltam innen jobban tudom irányítani a halat és jobb eséllyel tudom kivédeni a csónak alatt átszaladós trükkjeit a halnak. Ámbár irányításáról még szó sem volt. Ahhoz túl finom volt a bot. Szegényt szinte végig maximumon terheltem. Amikor csontra húzott állapotban kaptam egy-két delejes rúgást odalentről izgultam, hogy mikor pukkan el a pálca, de becsülettel állta a sarat. A tengeralattjáróm nemigazán tett nagy kitöréseket. Csupán egy adott körön belül mozgott, viszont nem volt hajlandó a mélységből engedni. Hosszú ideig képtelen voltam felfelé akár egy centit is emelni rajta. Dávid javaslatára kikapcsoltam az orsómon a visszaforgásgátlót, hogy ha hosszúra nyúlna a fárasztás, amire látszólag jó esély volt, ne tekeredjen meg nagyon a vékony zsinórom.
Néhány éve ment el nagy harcsám pont ilyesmi okból kifolyólag. A sok fékmunka végett megcsavarodott és elgyengült a zsinór, végül elpattant. De emellett sok kérdés kattogott még a fejemben. Például hogy hogyan akadhatott a nem túl nagy horgom? Ha mélyen, könnyen elreszelheti a fonottat a gerebenfogakkal. Ha szájszélben de csontban, ül e elég stabilan a horog? Ha stabilan ül, vajon a vékony hús kibír e egy hosszas csatát?
Ezeken morfondírozva arra jutottam, jobban teszem, ha igyekszem a lehetőségekhez képest gyorsan dűlőre vinni a meccset így kevesebb esélyt hagyni az idővel fellépő hibáknak. Igyekeztem emelni, ami a csövön kifért, de a botot sem akartam leamortizálni. Közben észrevettük, hogy a radar bekapcsolva maradt és jól látszott, amint időnként átsuhan a jeladó alatt a hal. Most végre egyértelműen megfigyelhettem, hogy egy adott méretű jel mögött mekkora hal lehet valójában? De hoppá! Miközben a monitort bámuljuk hol egy-hol két csík megjelenik a halam körül. Mintha követnék-köröznének bajba jutott társuk körül! Domolykónál, sügérnél és feketesügérnél láttam már ilyet, de harcsánál ez az első, igaz ezúttal csak monitorról szemlélhettem az eseményt. A küzdelem lassacskán kezdett az én mérlegem felé billenni. Végre tudtam rajta kicsit emelni és mintha sikerülne fordítani egy-egy jobb pillanatban.
Ehj, de szép lenne megfogni! Amikor végre elkezdte magát elengedni, mégjobban ráemeltem. Finoman pumpáltam, közben kíváncsian figyeltük, mikor engedi el az első buborékot. Elképedve csodáltuk ahogy kipukkadnak az első felszaladó „léggömbök”. Pohárnyi buborékok törték meg a tükör vízfelszínt. Először csak 1-1, majd több és több. Mint búvárkodásom során az asztalnyi feltörő levegő, úgy festett, amint harcsám igyekezett megszabadulni a többlettől.
A küzdelem alapján óriási harcsát vizionáltunk magunk elé, s bár alaposan túlbecsültük az ellenfelet, azért nem kevésbé örültünk a bő 1,5 méteres halnak, amikor végre megláthattuk teljes egészében márványos testét. A horog a felső szájpadlás legelejében, épp középen akadt. Mondhatni rácsípett a csalira. Úgy tűnt stabilan tartja a horog és a fogaktól is tisztes távolságban volt a zsinórom, így valamelyest nyugodtabban tűrtem az utolsó kitöréseket. Negyedjére sikerült barátomnak rámarkolni a szájára és beemelni a csónakba. Repkedtem a boldogságtól. Úgy döntöttünk helyhiány végett nem a csónakban fotózzuk le, hanem kikötünk a partra és egy alkalmas területen megörökítjük a halat. Mivel nem volt kérdés, hogy visszaengedem, igyekeztünk minél gyorsabban elvégezni a procedúrát, majd megköszönve a nem mindennapi találkozást útjára engedtem. Méltóságteljesen tűnt el a mélységben. Bojtja lassú csóválásával mintha nekem integetne, de persze tudom, hogy az ő szemében azért nem lettünk barátok a számára kevésbé kellemes kaland után. Azért bízom benne nagyon nem haragszik rám és talán a jövőben még összefutunk.
Az izgalmak után visszamentünk a kezdőpontra és bár láttunk a radaron harcsára utaló jeleket, nem sikerült még egyet akasztani. Dávid persze nem fért a bőrébe. -Holnap kijövök, akármilyen idő is legyen! -Mondta. Másnap persze egész nap szakadt az áztató eső. Gondoltam tuti nem szánta végül rá magát, de azt hiszem akkor még nem ismertem eléggé. Dél körül kaptam az üzenetet egy fotó mellékelésével. Csupán fél órára ugrott ki, s megfogta a halam testvérét, egy jóval nagyobb, 40kg feletti példány képében. Hiába, ezek a tiszai helyi erők tudnak valamit! Én pedig, bár türelmesebb nem lettem azóta sem, megfogadtam, gyakrabban próbálkozom az emelgetéssel. Végülis, ahogy a fenti példa is mutatta, megesik, hogy 5 perc is elég hozzá... Annyit még csak kibírok valahogy, ha ilyen az utójáték!
Írta: Sztahovits Péter
Forrás: Magyar Horgász Magazin,
