Harcsapergetésnél a megfelelő eszközválasztás kiemelten nagy jelentőséggel bír. Sokat emlegetett, és ténylegesen helytálló megállapítás, hogy ez a nagytestű csúcsragadozó megtalálja egy rosszul összeállított együttes leggyengébb pontját. Ha ez sikerül neki, rést ütve a pajzson azonnal és idő előtt elköszön. Mivel a magas dobósúlytartományban elhelyezkedő pálcák és nagyméretű, sok zsinórt befogadó orsók között kell keresgéljünk az erő – jó esetben – adott tulajdonság. Csónakból partot dobni, vagy vertikális horgászatnál ezen kritériumból nem engedve, még a kombó átlagostól kissé nehezebb össztömege is „bocsánatos bűn” lévén rövid botokkal operálunk.
Sokkal nehezebb dolgunk van, mikor partról történő célzott harcsapergetésre alkalmas felszerelés – egy akár egész éjjel kézben tartható hosszabb pergetőbot után nézünk.
Elöljáróban meg kell említsem, hogy vannak helyzetek, mikor a csónakot nem szűkség képpen ignoráljuk dacára annak, hogy műcsalis harcsafogás a cél. Keskenyebb, vagy sekélyebb, egyszóval kisebb folyókon a vízi jármű az éjszaka mozgó ragadozóra még rutinos specialista magányos nekifutása alkalmával is riasztóan hat. Halunk egy komplett érzékszerv, bármilyen mozgás a felszínen elindulva gyanakvásra készteti, kiváltképp akkor, ha felemelkedik vadászni a legfelső vízrétegekbe. A dolog érdekessége, hogy gyakran pontosan az ilyen kisebb vízfolyások: csatornák és kis folyók tartják a több harcsát. Jobban mondva sok esetben kevesebb vízterületre nagyobb halmennyiség jut, megfogásuk viszont éppen ezen oknál fogva egyszerűbb – feltéve, ha betartunk néhány fontos alapszabályt, és lehetőleg észrevétlenek maradunk.
A választott bot hossza ilyenkor minimum 240, de inkább 250 centiméter kell, hogy legyen. A megfelelő erőkar megléte nélkülözhetetlen a bevágás és a fárasztás során is. A kisebb folyók partja gyakran erősen benőtt. Fák-bokrok és az aljnövényzet tartogat kihívásokat számunkra, mert ezek között kell minél halkabban leereszkedni, a csalit célba juttatni, nemritkán a túlpart közvetlen közelébe, valamint ha mindent jól csináltunk – fárasztani és halat kivenni. Nem választhatunk tehát túlságosan hosszú botot sem. A helyes hossztartomány meglehetősen szűk skálán mozog.
Dobósúly tekintetében a kompromisszum csak látszólag erős. Sajnos hazai körülmények között partról a reális valóság, hogy olyan három és nyolc kiló közötti halak célzott megfogásáról beszélgetünk, az időnként beeső tíz, tizenöt kilós példányokkal tarkítva. A húsz kiló körüli, vagy azt meghaladó egyedekkel való találkozás ritka, mint a nyári hóesés, alapozni rá – sajnos – nem érdemes. Fontosabb, hogy a fogós csalikat, melyek zömében kiterjedésükhöz képest elég könnyűek, megfelelően tudjuk dobni, felkínálni, szóval úgy prezentálni, hogy egyáltalán kapásunk legyen. Az sem elhanyagolható szempont, hogy - bár a pergetésnek e módja inkább vadászat, ezért dobni csak indokolt esetben fogunk - azért a cucc sok-sok órán keresztül a kezünket fogja húzni. Kétszer is meg kell gondolni ezek mentén érdemes-e a 100-200 grammos pallosokat favorizálni ebben a hosszban - szerintem nem.
Az általam e célra ajánlott, és most bemutatni kívánt bot egy tőkehal horgászatra kifejlesztett masszív, mégis könnyű darab, a Daiwa Lexa Eva 28-84 grammos és 2,6 m hosszú változata. A horgászcikk gyártás technológiai oldala elérte azt a szintet, hogy napjainkban egy 20-70 vagy 20-80 grammos spin botot már merhetünk harcsapergetőnek nevezni és nem csak azért mert történetesen harcsára dobálunk vele. Első benyomásra az aszimmetrikus blanket összetolva a pálca olyan érzetet keltett bennem, mintha egy 50-100 vagy még komolyabb, 80-120 grammos pergetőt tartanék a kezemben – legalábbis a régebben megszokott besorolás szerint. Megsuhogtatva egy kifejezetten hegyes, kemény akciót éreztet a Lexa, de ez terhelés hatására egy szívós, teljes hosszára dolgozó tesztgörbébe megy át. Pontosan e két tulajdonság érdekes keverékére van szükség harcsapergetésnél.
A blank kecses és visszafogottan elegáns. Matt érdességgel váltja fel a nyélrész keresztszövéses lelakkozott, megerősített szakaszát a korábban már általam nagyon megkedvelt HVF karbon. Tagolása kifejezetten érdekes, eltér a megszokottól. Tulajdonképpen a nyéltoldós és a kétrészes bot közötti átmenet. Az első tagrész lényegesen hosszabb - a gyűrűsor teljes egészében itt vonul végig - ami olyan erő és érzékenységbeli előnyökkel ruházza fel a botot, mely használat során bőven kárpótol a szállításnál jelentkező hátrányokért. A nyél az én izlésemnek pont ideális hosszúsággal bír. Fárasztás során szépen betámasztható, mégsem zavaróan hosszú. Anyaga eva, ami nagy áldás egy sáros partoldalban való cserkelés után. Egyszerűen tisztítható, könnyű és praktikus. Az egészében egytalpas (!) gyűrűsoron végignézve először elég nagy kérdőjelek lettek a fejemben – ugye a megszokás – ám a tesztek során kiderült, csak előnyei vannak, félni tőle egyáltalán, de semmiképpen nem kell. A kereken tíz darab titánium-oxid gyűrű pazarul oszlatja el a botgerincen jelentkező terhelést, bátran bele lehet kapaszkodni, nem kell sajnálni. Az orsótartó pedig „természetesen” Fuji. Egyetlen apró hibát találtam csak, mely inkább csak egy szubjektív történet. Mindenki másképpen tartja pergetésnél a botot, én például mindegyik ujjammal az orsótartó előtti felső gripet fogom, mutató ujjam pedig a blanken pihen. Ennél a botnál, ide pont egy horogbeakasztó került kicsit számomra megnehezítve a szokásos bottartást. Ennyi legyen a legnagyobb bajom, különben pedig ez az apró részlet könnyedén orvosolható.
Orsónak egy 4000-es Ninját tekertem a Lexára, feltöltve 0,26os zöld Evo braiddel. Az extrém széles dob nagyon jól jött a hosszabb dobásoknál. A kombó együttes össztömege, így 130 méter zsinórral feltöltve a dobot alig tíz dekával több fél kilónál, ami egy harcsapergető szett esetében azt gondolom figyelemre méltóan csekély.
Használatbavétel során az első kellemes meglepetés már a szóba jöhető imitációk szelektálásakor ért a bottal kapcsolatban. Nevezetesen a pálca ugyanúgy szépen kezeli a harcsás csalikat, legyen az plasztik, támolygó vagy wobbler. Így aztán elegendő volt egy bottal elindulnom egész napra, ami jelentősen megkönnyítette a bevetések fizikai aspektusát.
Néhány óra horgászat után teljesen „eltűnt” a kezemből a kombó. Ez alatt azt értem, hogy már nem éreztem mit tartok a kezemben, teljes mértékben a vízre és a horgászatra tudtam koncentrálni. A dobások pontosak voltak, a csali pedig azt csinálta, amit szándékoztam vele elérni. Új felszereléseknél ez nálam egyfajta vízválasztó is, tudok-e majd a szettel egyáltalán horgászni. Jelen eszközöknél ez a perdöntő átbillenés az átlagosnál hamarabb is elérkezett.
Kapitális halat ugyan nem fogtam a szettel, de egy húsz kiló közelében lévő bajszos nehéz terepen megtornáztatta, én pedig nem finomkodtam vele, derüljön ki, aminek ki kell. Nos, kiderült.
Akkor sem estem volna kétségbe, ha az a hal még egyszer akkora, legfeljebb tovább tart a meccs. A Lexán nem múlt volna, abban biztos vagyok. Ezek után nem kérdés, hogy van-e olyan bot, ami elég finom ahhoz, hogy egy kisebbnek nevezhető csalit is pontosan és nagy távolságra tud dobni, mégis erős és gerinces egy testesebb hari sikeres partra vezetéséhez. Egy ilyet legalábbis tudok!
